Lehettem volna...

Biztosan mindenki hallott már róla, hogy egy ember már gyermekkorában jelét adja annak, hogy mi is lesz, ha nagy lesz.
Így, ha odafigyelünk a gyermekünkre, akkor nagy valószínűséggel már igen korán látjuk, hogy merre tart, milyen területeken kell őt segítenünk, hogy viszonylag zökkenőmentesen rátaláljon a hivatására.

Néha azért nem egyszerű megfejteni, mit is álmodott meg magának az ember.

Mert mi van akkor, ha nem olyan egyértelmű a dolog? Ha nem gyöngyöt fűz damilra és gyűrűt csavar drótból már öt éve , vagy éppen az apja fehér ingében, nagypapa szemüvegét feltéve, önmaga eszkábált sztetoszkóppal vizsgálgatja a mackókat napestig?

Hát, akkor egy kicsit jobban kell figyelni és megismerni, mi is lehet a lelkében, fejében.

Emlékszem, négy dolog volt gyermekkoromban, ami sokáig elkísért.

Az első a csillagászat, a második a tengerek, leginkább a mélytengeri élővilág, a harmadik az írás, a negyedik a rajz/festés.

Lehettem volna csillagász, vagy asztrofizikus. Vagy lehettem volna tengerbiológus. Vagy író, esetleg valami művész.

Mi köze lehet ennek ahhoz, amit ma csinálok?

Ha valaki közel került volna hozzám abban az időben, az felfedezi, hogy a csillagos égben, az űrkutatásban a misztikum, a transzcendens volt igazán vonzó. A mélytengeri kutatások a titkok és tabuk, a mélyen eltemetett és elfeledett dolgokra emlékeztettek (emlékszem, mennyire lenyűgözött a Mariana árok, a közel tizenegyezer méter mélységével).
Az írás, rajz önkifejezés és hobbi volt.

Aztán jött az asztrológia, az archaikus gyógyító technikák, amikben a magasság és a mélység, a transzcendens és a mélypszichológia összeért.

Az írás az ismeretátadás eszköze lett, a művészetek pedig terápiás céllal maradtak meg.

És tényleg, az ember már gyermekkorában tudja, érzi, mi lesz belőle, ha nagy lesz...