Feketeként az eszkimók között
Néhány hete egy, számomra érthetetlen és kissé elszomorító jelenet szemtanúi voltunk a párommal. Mint ahogyan szinte minden nap, azon a délutánon is a játszótéren voltunk a két gyermekünkkel. A játszótéren gyerekek, anyukák, néhány apuka, homokozás, bringázás, hintázás, kergetőzés...
Egyszer csak feltűnik egy energikus nagymama kiskamasz unokájával, a fiú beszalad a térre és egyenesen a hintákhoz siet, felül az egyikre és nagy örömmel hajtani kezdi magát. Az átlagtól eltérően viselkedik, nagyon örül, szemét lehunyva, fejét hátravetve kacag, néha magában beszél, viszont semmi olyat nem tesz, ami kivetni való lenne, vagy esetleg félelmet kelthetne, és most jön az a bizonyos jelenet: az anyukák a hinták környékén a fiú érkezésekor láthatóan lemerevednek, a beszélgetés megakad, majd amikor hintázni kezd óvatosan és kissé félve terelgetik a gyerekeiket távolabb a hintától, sőt akadnak olyanok is, akik inkább elindulnak haza.
Ismerjük a nagymamát és a fiút is, már többször találkoztunk velük a játszótéren. Mi szóba álltunk velük, ismerjük a történetüket. A fiú autista (az autizmusról írt régebbi cikkemet ITT, a különleges emberekről pedig ITT olvashatod), speciális iskolába jár, nem is olyan régen sikerült neki egy megfelelőt találni, ahol - a nagymama szavaival élve - végre emberszámba veszik. Az édesanya egyedül neveli őt és az öccsét, sokat dolgozik, a nagymama önmagát szinte teljesen feladva segít, munka után az unokákkal van. A fiú öccse nagyon kedves, türelmes, elfogadó és barátságos srác, a nagymama mellett ő is vigyáz a bátyjára.
Az anyuka és a nagymama a fent leírt és ahhoz hasonló szituációk tucatjait éli át folyamatosan, kissé már belefáradtak, néha dühösek és elkeseredettek.
Ismerünk egy másik családot is, ahol van egy kisfiú, aki szintén "más" mint az átlag, nekik sem mindig könnyű. Ott is a nagymama az aki segít.
Miért nem tudjuk elfogadni a másságot? Miért félünk azoktól akik nem olyanok mint mi? Miért nem vagyunk hajlandóak kérdezni és megismerni a valóságot, hogy ne az elutasítás legyen az első reakciónk?
Pedig érdemes lenne odafigyelni ezekre a családokra, hiszen rengeteget tanulhatnánk tőlük, pl. nyitottságot, toleranciát, szeretetet, elfogadást, segítőkészséget, tudatosságot. Mert ezek az emberek jóval tudatosabbak az átlagnál, jelen vannak a pillanatban, hiszen oda kell figyelni ezekre a gyerekekre, elég egy-két másodperc a múltban vagy a jövőben máris történhet velük valami kellemetlen, ha más nem, hát idiótának nevezik őket.
Azt látjuk, halljuk, hogy ez a világ az egyediségről, a megismételhetetlenről szól, "önmagad választása", "mert te más vagy", "emelkedj ki a tömegből". Igen, de ez a másság legyen a többi ember számára irigyelt, vágyott, legyen követendő példa. Igen, ezt a másságot akarjuk elfogadni, semmi mást, a többitől pedig páni félelemmel menekülnénk, ne is kelljen róla tudomást szereznünk és nehogy "elkapjuk", mert mi lenne velünk, ha egyszer mi is ilyen helyzetbe kerülnénk?
Próbáljunk toleránsabbak lenni egymással, és néha nézzünk a "függöny" mögé, hátha jobban megértünk valamit.
Egyszer csak feltűnik egy energikus nagymama kiskamasz unokájával, a fiú beszalad a térre és egyenesen a hintákhoz siet, felül az egyikre és nagy örömmel hajtani kezdi magát. Az átlagtól eltérően viselkedik, nagyon örül, szemét lehunyva, fejét hátravetve kacag, néha magában beszél, viszont semmi olyat nem tesz, ami kivetni való lenne, vagy esetleg félelmet kelthetne, és most jön az a bizonyos jelenet: az anyukák a hinták környékén a fiú érkezésekor láthatóan lemerevednek, a beszélgetés megakad, majd amikor hintázni kezd óvatosan és kissé félve terelgetik a gyerekeiket távolabb a hintától, sőt akadnak olyanok is, akik inkább elindulnak haza.
Ismerjük a nagymamát és a fiút is, már többször találkoztunk velük a játszótéren. Mi szóba álltunk velük, ismerjük a történetüket. A fiú autista (az autizmusról írt régebbi cikkemet ITT, a különleges emberekről pedig ITT olvashatod), speciális iskolába jár, nem is olyan régen sikerült neki egy megfelelőt találni, ahol - a nagymama szavaival élve - végre emberszámba veszik. Az édesanya egyedül neveli őt és az öccsét, sokat dolgozik, a nagymama önmagát szinte teljesen feladva segít, munka után az unokákkal van. A fiú öccse nagyon kedves, türelmes, elfogadó és barátságos srác, a nagymama mellett ő is vigyáz a bátyjára.
Az anyuka és a nagymama a fent leírt és ahhoz hasonló szituációk tucatjait éli át folyamatosan, kissé már belefáradtak, néha dühösek és elkeseredettek.
Miért nem tudjuk elfogadni a másságot? Miért félünk azoktól akik nem olyanok mint mi? Miért nem vagyunk hajlandóak kérdezni és megismerni a valóságot, hogy ne az elutasítás legyen az első reakciónk?
Pedig érdemes lenne odafigyelni ezekre a családokra, hiszen rengeteget tanulhatnánk tőlük, pl. nyitottságot, toleranciát, szeretetet, elfogadást, segítőkészséget, tudatosságot. Mert ezek az emberek jóval tudatosabbak az átlagnál, jelen vannak a pillanatban, hiszen oda kell figyelni ezekre a gyerekekre, elég egy-két másodperc a múltban vagy a jövőben máris történhet velük valami kellemetlen, ha más nem, hát idiótának nevezik őket.
Azt látjuk, halljuk, hogy ez a világ az egyediségről, a megismételhetetlenről szól, "önmagad választása", "mert te más vagy", "emelkedj ki a tömegből". Igen, de ez a másság legyen a többi ember számára irigyelt, vágyott, legyen követendő példa. Igen, ezt a másságot akarjuk elfogadni, semmi mást, a többitől pedig páni félelemmel menekülnénk, ne is kelljen róla tudomást szereznünk és nehogy "elkapjuk", mert mi lenne velünk, ha egyszer mi is ilyen helyzetbe kerülnénk?
Próbáljunk toleránsabbak lenni egymással, és néha nézzünk a "függöny" mögé, hátha jobban megértünk valamit.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése