Segítség! Segítő lettem!

Különböző utak vezetnek el odáig, hogy valakiből segítő váljék.

Van akit súlyos traumák irányítanak a pályára, és a gyógyulása után hívást érez mások segítésére,van aki minden negatív előzmény nélkül válik másokat "megmentő" szakemberré, és van aki - mint jómagam is - parentifikálódik.

Ennek lényege, hogy a gyermek egyik - ritkább esetben mindkét szülő által is - felnőtt szerepbe kényszerül. Ápolnia, eltartania, lelkileg támogatnia kell a szülőt, vagy egy fiatalabb testvérét.

Az én esetemben már egészen korán, kiskamaszként eljött a pillanat, hogy édesanyám "lelki támasz gyanánt "felemelt magához...

Mit mondjak, nem volt túlzottan felemelő anyám és apám kapcsolatának részleteiről értesülni, anyám panaszait hallgatni.

Elmesélt szinte mindent, a megismerkedésük körülményeit, apám hazugságait, szexuális életük részleteit, a férfiakhoz és a szexhez fűződő viszonyát, még nagyanyám második világháborús, megerőszakolós történeteit is (mondanom sem kell, történeteivel elérte, hogy utáljam, mocskosnak érezzem saját férfi létem, amit tetézett az is, hogy történeteitől - teljesen természetes, ébredező szexualitását átélő kamaszként - megindult a fantáziám...).

Jóval később beavatott más traumatikus élményeibe is. Tudom, hogy sokat segített neki a kimondás, de talán választhatott volna megfelelőbb embert erre a megtisztelő pozícióra.

Nagy "örömömre", a családban más is akadt, aki úgy gondolta, megosztja velem a titkait...

Nagyjából tizenhat lehettem, amikor tudatosult bennem, a haverok nem azért keresnek meg, mert beszélgetni szeretnének velem (amikor mindent elmondtak és én belekezdtem volna a mondandómba, mindegyiknek sietős lett).

Egyszerűen én voltam az, aki odafigyelt arra, amit elmondtak, ami éppen a legjobban foglalkoztatta őket, a szívüket nyomta. És tudták, nem adom tovább a hallottakat.