Mi vagyunk a világ

"Nincs értelme az egészség mértékéről beszélni egy alapjaiban beteg társadalomban."

Jiddu Krishnamurti

A "tagadás lefelé tartó spirálja" Joanna Rogers Macy nevéhez köthető. Ő volt az, aki felismerte, hogy a tagadás az emberben egy olyan mechanizmus, amely képessé tesz bennünket arra, hogy megbirkózzunk a bűntudattal, szorongással, zavaró tényezőkkel.
Azt is felismerte, hogy a tagadás veszélyes is, hiszen pszichés és testi tüneteket idézhet elő.

A spirál a figyelmen kívül hagyással kezdődik. Ezt követi az ún. össztársadalmi összejátszás, tehát nem veszem észre a problémát, elfordulok tőle, becsukom a szemem, így ártatlan maradhatok és erről megerősítjük egymást.
Azért, hogy a figyelmemet folyamatosan más irányba tereljem, állandó fogyasztásra kárhoztatom magam, ez akár szenvedélybetegséggé is válhat. Fogyaszthatok termékeket, emberi kapcsolatokat, híreket stb.
Az állandó fogyasztás tompává tesz, ez pszichés bénultságot eredményez, így már képtelen vagyok reagálni a világ történéseire.

A tagadás, a szőnyeg alá söprés nem lehet tökéletes, így időnként újra szembesülünk a problémákkal, ezért újraindítjuk a spirált...

Az egyén tagadása idővel társadalmi szinten felerősödik, majd elfogadottá válik.

Mitől félünk?

1. a fájdalomtól
2. hogy kilógunk a sorból
3. bűntudattól, szembesüléstől, attól, hogy bűnrészesek vagyunk a jelenlegi helyzet kialakulásában 
4. az önbeteljesítő jóslatokról
5. a tehetetlenségtől
6. attól, hogy érzelgősnek, esetleg butának tűnünk egy racionalista, materialista kultúrában.

Ez a tagadás egyéni és társadalmi problémák esetén is fennálló dolog.

Nézzünk körül.

Saját életünk problémáit elkerüljük. 

Az embertársaink gondjairól nem veszünk tudomást, sőt letagadjuk azokat, sok esetben pedig őket okoljuk a helyzetükért.

A fogyasztói társadalom, a folyamatos fejlődés séma képtelenségén nem akarunk elgondolkodni.

Az ökológiai válság tényét tagadjuk.

Megszokott válaszaink vannak. Olyan válaszok, amik már nem használhatóak.

A gyermekeinket (gyermekpszichológus segítségével) megpróbáljuk belepasszírozni egy olyan modellbe, ami már a mi gyermekkorunkban sem működött, amiben már mi is rosszul éreztük magunkat. Szocializáljuk őket, ami alatt értendő: megtanulnak hazudni, bántani, csalni stb.
Hiszen nincs mit tenni, "a világ már csak ilyen..."

Szegénység, otthontalanság, éhezés, megalázás, erőszak és társai nem léteznek (sokan hisztérikusan kerülik ezeket a témákat, mintha ezek puszta említésétől is megfertőződnének). Ha mégis, akkor arról kizárólag az érintettek tehetnek.  Az ő "karmájuk".
Nincs mit tenni, "a világ már csak ilyen..."

Klímaváltozás, ökológiai katasztrófa, környezetszennyezés, élőlények pusztulása, a klímaváltozás és a háborúk okozta népvándorlás. Ugyan már! Nem is léteznek. És ha mégis: Mi közünk nekünk ehhez?
Egyébként is, nincs mit tenni, "a világ már csak ilyen..."

A világnak mi is részei vagyunk. Minden megmozdulásunk nyomot hagy a világban. A változást mi indíthatjuk el.  Jó lenne nagybetűvel felírni a otthon (és mindenhol) a falra:

Mi vagyunk a világ...