Szabadságunknak ára van

Mint mindenki, mi segítők is sokfélék vagyunk.

Mindannyian mást és mást tartunk fontosnak elmondani magunkról.

Van aki kizárólag a szakmai életét tolja előtérbe, van aki személyesebb hangvételű bemutatkozást választ és van aki az özönvíznél kezdi, elmesélve minden mélységet és magasságot az életéből...

Az, hogy most beavatlak az életem egy szakaszába, kizárólag azért történik, mert azt látom, hogy sokan szeretnének pozitív változást az életükben, de keveset tennének érte, gyorsan és fájdalommentesen szeretnék azt.

Huszonkét éve gyűröm/gyúrom magam különböző módszerek és segítők közreműködésével, azért, hogy minél élvezetesebb, izgalmasabb és kielégítő életet élhessek.

Tapasztaljuk, hogy az egyik kardinális kérdés az emberek életében a párkapcsolat. Vagy nincs és szeretnének, vagy van, de nem működik, vagy folyamatosan hiányzik belőle valami.

Amikor arról beszélek, hogy egy működő kapcsolat kialakításához a kulcs a mi zsebünkben van, tehát otthon kell keresgélnünk, mindenki meglepődik. Nem arról beszélek, hogy magunkat kellene megváltoztatnunk, hanem arról, hogy a hozzáállásunkat, a dolgokról alkotott elképzeléseinket kell megváltoztatni és nem utolsó sorban felkutatni és elfogadni valódi önmagunkat.

Ahhoz, hogy ma el tudom mondani, egy igazán izgalmas utazás részesei vagyunk a párommal, hogy a harmadik gyermekünk születését várjuk, hogy volt napfény és koromsötét, hogy laktunk a belvárosban bérházban, külvárosi panelben, zöldövezetben, tanyán, határszéli kis faluban, majd ismét a belvárosban, hogy harcosok lettünk, akik már nem engedik a szabadságukat elvenni, hosszú út vezetett.

2003-ban már nyolc éve foglalkoztam ilyen-olyan alternatív önismereti, önfejlesztő módszerekkel, mégis harminc évesen nem volt semmim. Hol itt, hol ott vállaltam munkát addig, amíg élveztem, ha meguntam odébb álltam és  éltem abból, amit megkerestem. Ha fogyóban volt a pénzem, megint nekiálltam keresni valamit. Abban az időben voltam éjszakai büfés, pénzszámoló, nagytakarító, ingatlanügynök, call centeres, dekoratőr, belsőépítész és design stúdió kivitelező csapatának tagja stb.

Nem volt komoly párkapcsolatom, csak egy hol volt, hol nem volt viszony, ahol elmosódtak a határok a barátság és viszony között.

Függőségeim majdnem maguk alá temettek.

Hamarosan a paranoia tüneteit fedeztem fel magamon. Már nem csak a tömegközlekedést kerültem, de a forgalmasabb helyeket is, kis utcácskákban slisszoltam...

Harminc évesen semmit sem tettem le az asztalra és fogalmam sem volt, hogy hova tartok. Abban az időben még mások segítését nem tartottam életcélnak, hivatásnak.

Akkoriban már nagyon éreztem, hogy valami nem stimmel, hogy ha nem változtatok, minden összeomlik...

Minden összeomlott. Apám meghalt rákban, nemsokára anyám bal oldalára lebénult, a hol volt, hol nem volt kapcsolat megszakadt, valahogy sehogy sem sikerült munkát találnom.

Több hónap után anyámat kiengedték a kórházból, és akkor ott magától értetődőnek tűnt, én vagyok a családban abban a helyzetben, hogy vállaljam anyám gondozását...

Gyorsan egyértelművé vált számomra, hogy ha ebbe a szerepbe ragadok, nem sok esélyem lesz a saját életemet élni.

Gyorsan visszakoztam, de a döntést már nem lehetett megváltoztatni egy csapásra. Elindítottam valamit, amit minden erőfeszítésemmel sem tudtam visszafogni.

Több évbe telt, megszámlálhatatlan mélységgel, magassággal, felismeréssel és rengeteg munkával fűszerezve, mire sikerült helyrehozni a dolgokat és végre a saját életemet élhettem.

A változás nem ment egyik napról a másikra, nem volt könnyű, nem tehetett érte más csak én, de ez volt az ára a mának, ami sokkalta színesebb a tegnapnál...