Cselekvés, mint a spiritualitás magas foka

Amikor a hétköznapokban jelenlévő problémákkal szembesülünk, amit odafigyeléssel, de legfőképp közös cselekvéssel megoldhatnánk, esetleg tompíthatnánk, mindig akad egy-két, magát spirituálisnak valló ember, aki úgy gondolja, felesleges bármit tenni, hiszen minden úgy jó, ahogy van...

Hogyne, de akkor a cselekvés is helyénvaló.

Nem világmegváltásról van szó, hanem a személyes felelősségről.

A környezetünk, az életterünk, a föld tisztelete és védelme magától értetődő. Magam alatt nem vághatom a fát.

Amikor a Bántalmazott csirke kimentése című gondolataim megosztásra kerültek, egy hölgy hozzászólásában gondolkodás nélkül hárításnak és vetítésnek nevezte a dolgot és hozzátette, hogy az embert nem a környezete és a körülményei betegítik meg, hanem önmaga. És a változást önmagában keresse...

Igen, de a történet apropója egy szomorú eset, ahol a  most 14 éves lányt az apja 7 éves korától molesztálta, az anya lelkileg kínozta, pszichiáter diagnosztizálta...

Őt tényleg nem kell kimenteni? Nem a körülötte, vele élők tették tönkre? Ő projektál?

"Spirituálisan minden úgy jó, ahogy van!"- szól hozzá egy másik hölgy, egy másik megosztáshoz, ahol az emberiség égető problémáit ecsetelik.

Amikor a mi gyerekeink kerülnek olyan helyzetbe, ahol megalázzák, bántalmazzák őket, vagy szomjaznak, éheznek, akkor is ilyen könnyen vesszük majd a dolgot?

Emlékszem, fiatalkoromban teljesen természetes volt, hogy ha egy meredek sziklafalra, egy kőkerítésre másztunk fel, az aki már felért, visszanyúlt és felsegítette a másikat.

Amikor lehetőségünk van élhetőbb hellyé tenni a világot, kötelességünk azt megtenni.

Aki a homokba dugja a fejét, nem vesz tudomást a dolgokról, vagy kizárólag a szenvedőben látja a probléma magját téved.

Stanislav Grof így fogalmaz: "Ha valaki elindul az önfelfedezés útján, méghozzá a különleges tudatállapotok segítségével, attól kezdve szükségtelen ökológiát vagy etikát tanítani neki."