Hogyan neveljük gyermekeinket?

A párommal rendre kilyukadunk ennél a témánál. Vagyis, ki mondhatja meg, vagy ki tudja megmondani nekünk azt, hogy hogyan is forduljunk a gyermekeink felé?

Természetesen rengeteg könyv szól - tuti receptekkel teli - arról, hogy mit és hogyan kell/kellene csinálni  és rengeteg önkéntes (értsd: olyan ember, akit nem is kérdeztél, és egyébként is, csak a szomszéd vendégeinek a fényképén látott olyanokat, akiknek vannak gyerekeik) mond véleményt a témáról.

Minden ember egyedi és megismételhetetlen, nincs mindenkire érvényes használati utasítás. Lehet, hogy vannak életkori sajátosságok, de ezek annyira általánosak mint,  pl. általában nyolcvan év körül már protézist fogsz hordani (egyébként nem kell, hogy így legyen). Éppen ezért, egy gyerekre sem lehet mindent feltétel nélkül alkalmazni, nem biztos, hogy az én, vagy a te módszered jó lesz mindenkinek. Főleg nem a gyereknek.

Szerintem egyetlen biztostutifrankó "módszer" létezik, éspedig: FIGYELJ ODA A GYERMEKEDRE ÉS SZERESD!
Ha így teszel, biztos lehetsz benne, hogy tudni fogod, mire is van szüksége.

Két ember van a magyar gyermekpszichológia területén, aki nekünk szimpatikus (természetesen itt is fenntartjuk az átgondolás és átgyúrás, avagy személyre szabás jogát, vagy éppen az elvetést), egyikük a pár éve elhunyt Ranschburg Jenő, a másikuk pedig Vekerdy Tamás.
Mindketten édesapák, mindketten szerették és szeretik a gyermekeiket és felnevelték őket.

Asztrológusként nap mint nap szembesülök a lélek sokszínűségével, azzal, hogy nincs két teljesen egyforma ember, éppen ezért - a szociális és családi sajátosságok egyezésének ellenére - nincs módszer, ami mindenkire egyaránt alkalmazható lenne.
 Mindent okkal csinál a gyerek, ha rúg, harap, üt, karmol, azt is. Ha "hisztizik" (hülye kifejezés), azt is. Apropó, hiszti: Sigmund Freud foglalkozott a huszadik század elején a hisztériával, ami akkoriban a nők "kiváltsága" volt. Rájött arra, hogy mivel abban az időben úgymond: az asszonynak csönd volt a neve, vagyis az akaratát nem érvényesíthette, az önérvényesítő energiák pedig így törtek utat maguknak. Hát nem érdekes?
A gyermek kicsi, a gyermek ember, ő is szeretne, sőt AKAR valamit.
Miért is ne? Mi vagyunk a nagyok, ha olyat akar, amivel a saját, vagy mások életét veszélyezteti, akkor nem engedjük.
De ha nem? Akkor miért baj, ha akar valamit?
Mert nekünk gondot okoz?
Mert plusz két perc?
Mert plusz kétszáz méter?
Mert fel kell állni a fotelból?
Mert le kell ülni a földre?
Mert koszos lesz a ruhája?
Mert CSAK?

Büdös kölke, mit képzel magáról...

Sok minden eszembe jut ilyenkor. Például azok a módszerek, amik majd "rendbe teszik" a gyereket, ha tanulási nehézségei, olvasási, vagy írás gondjai vannak, ha nehezen ismerkedik, ha visszahúzódó, ha nem csörtető, ha nem akar szerepelni, ha...
Ezek nem biztos, hogy traumából eredő hátrányok, sokkal inkább velük született személyiségjegyek, amit nem kell és nem is lehet kiiktatni.

El kell (kéne) fogadni a gyermekeinket olyannak, amilyenek. Nem szabadna egy beteg, elkorcsosult világ szabályaihoz igazítani őket,megfeleltetni őket az elvárásoknak, megfertőzni és megölni a lelküket.

Az együtt töltött felhőtlen pillanatok, az ún. csúcsélmények sokkal fontosabbak mindenki számára, mint a vasalt ruha, a főtt étel (a májkrémes kenyér, vagy a hamburger nagyon finom és tápláló ilyenkor), a tip-top lakás, vagy bármi.