Eszembe jutott egy történet, avagy SOSINCS KÉSŐ

Az egyik reggel tojást ettünk. A feleségem mustárt evett hozzá. A tányéromon még megvolt az étel egyharmada, amikor megkívántam a mustárt én is. A mustár közben visszakerült a hűtőbe. Mivel a tojás nagy részét már megettem és egyébként is, elég kényelmes típus vagyok, úgy döntöttem, hogy "ehhez a kicsihez már minek".
Ettem tovább. Körülbelül az étel egyötöde volt még a tányéromon, amikor mégis csak felálltam és kivettem a mustárt, mert rájöttem, hogy ha az utolsó falathoz eszem és ezzel ízletesebbé teszem azt, már megérte.

Erről eszembe jutott a szülői ház szomszéd öregura.

A bácsi kilencven éves volt, amikor úgy döntött, elég, nem csinálja tovább úgy, ahogyan addig. Az akkor már  ágyban fekvő, beteg feleségét, akivel közel hetven éve voltak házasok, egyszerűen hátrahagyta, a megtakarított pénzüket elvitte, hogy új életet kezdjen. A mama nem maradt teljesen egyedül, fia és menye is vele éltek és ápolták tovább.
A bácsi kilencvenhat éves korában halt meg, de abban a hat évben boldog volt. Talált egy igazi társat, akivel együtt élt. Olyan dolgokat próbált, amit kilencven évig nem...
Nem szeretnék véleményt mondani, ítélkezni, ezt tegye meg mindenki maga, ha akarja.

Sokszor gondoljuk azt, hogy már minek, már nem érdemes.

Harminc évesen nem merünk hivatást váltani, negyven évesen új ismeretségeket kötni, ötven évesen újra tanulni, hatvan évesen új szerelmet keresni, hetven évesen költözni...
A szomszéd bácsi története nekem egyet üzen: SOSINCS KÉSŐ VÁLTANI.
Pláne, ha a váltás után teljesebb, örömtelibb, boldogabb életet élhetünk.