Ajtók. Nyílnak és csukódnak...
Lehetőség.
Mindenkinek más juthat eszébe erről a szóról.
Nekem a megélt és elszalasztott lehetőségek. Örülök azoknak, amikkel éltem és örülök azoknak, amiket elszalasztottam. Hiszen ezért (is) vagyok ma az aki, és azért vagyok ma ott és azokkal, akikkel és ahol vagyok.
Sokfélék a lehetőségek. Lehetőségem nyílhat előrébb jutni a ranglétrán, elköltözni, elutazni, többet keresni, sikereket elérni...
És lehetőségem nyílhat kinyílni, megnyílni, őszintén odafordulni valakihez. Megmutatni mindent magamból, még akkor is, ha néha ez egy kicsit félelmetes is. "Odaállni" és azt mondani: ez vagyok én, és ezt most megmutatom neked. Aztán lehet, hogy te is megmutatod magad.
A lehetőség valahol ott vár ránk időben, esetleg térben, mi pedig haladunk a felé a pont felé, ahol majd az én és a lehetőség keresztezi egymást.
Az, hogy a lehetőséggel élni tudjak, tőlem függ, attól, hogy mennyire vagyok erre felkészülve, hogy mennyire dolgoztam meg magamat, mennyire tudom azt mondani: Igen, most ez vagyok, hiszek magamban, hiszem, hogy képes vagyok rá, hogy alkalmas vagyok rá, hogy MEGÉRDEMLEM.
Amennyiben mindez hiányzik, a lehetőséget merev állkapoccsal, felhúzott vállal és összeszorított farpofával elszalasztom.
Nem baj, hiszen még nem voltam rá felkészülve. Autót sem vezethetünk gyakorlás nélkül, abból rendszerint baj lesz.
A lehetőséget egy ajtóhoz lehetne hasonlítani ami lassan kinyílik, egy ideig nyitva marad, majd lassan becsukódik. És ugyan az az ajtó soha többé nem nyílik már ki. Egy hasonló lehet, de ugyan az nem.
Eszembe jut egy régi történet, amikor lehetőségem lett volna megnyílni, egy ma már banálisnak gondolt részletet elmesélni magamról, a múltamból valakinek, akiről azt gondoltam akkor, hogy fontos nekem.
Emlékszem, mennyit szenvedtem, hány estémet tette tönkre a feszült akarás, hogy végre kimondjak valamit, hogy ne legyen titkom a másik előtt.
De nem ment, hónapok, évek teltek el így.
És volt egy este, amikor tudtam, éreztem, szinte láttam és hallottam ahogyan az a bizonyos ajtó nyikorogva végleg bezárult és elvágta az utat köztünk.
A titkom neki titok maradt.
Szerencsére, hiszen nem ő volt az kinek titkom el kellett, hogy meséljem!
Később jött valaki, akinél már nem is éreztem azt, hogy titkom lenne, természetes volt beszélni arról, amiről régen nem voltam képes.
A lehetőség és én végre találkozott, felkészültem, megérdemeltem, elhittem, hogy nekem jár, képes voltam rá...
Ajtók. Nyílnak és csukódnak...
Némelyiken be kell lépnünk, némelyiken nem.
Mindenkinek más juthat eszébe erről a szóról.
Nekem a megélt és elszalasztott lehetőségek. Örülök azoknak, amikkel éltem és örülök azoknak, amiket elszalasztottam. Hiszen ezért (is) vagyok ma az aki, és azért vagyok ma ott és azokkal, akikkel és ahol vagyok.
Sokfélék a lehetőségek. Lehetőségem nyílhat előrébb jutni a ranglétrán, elköltözni, elutazni, többet keresni, sikereket elérni...
És lehetőségem nyílhat kinyílni, megnyílni, őszintén odafordulni valakihez. Megmutatni mindent magamból, még akkor is, ha néha ez egy kicsit félelmetes is. "Odaállni" és azt mondani: ez vagyok én, és ezt most megmutatom neked. Aztán lehet, hogy te is megmutatod magad.
A lehetőség valahol ott vár ránk időben, esetleg térben, mi pedig haladunk a felé a pont felé, ahol majd az én és a lehetőség keresztezi egymást.
Az, hogy a lehetőséggel élni tudjak, tőlem függ, attól, hogy mennyire vagyok erre felkészülve, hogy mennyire dolgoztam meg magamat, mennyire tudom azt mondani: Igen, most ez vagyok, hiszek magamban, hiszem, hogy képes vagyok rá, hogy alkalmas vagyok rá, hogy MEGÉRDEMLEM.
Amennyiben mindez hiányzik, a lehetőséget merev állkapoccsal, felhúzott vállal és összeszorított farpofával elszalasztom.
Nem baj, hiszen még nem voltam rá felkészülve. Autót sem vezethetünk gyakorlás nélkül, abból rendszerint baj lesz.
A lehetőséget egy ajtóhoz lehetne hasonlítani ami lassan kinyílik, egy ideig nyitva marad, majd lassan becsukódik. És ugyan az az ajtó soha többé nem nyílik már ki. Egy hasonló lehet, de ugyan az nem.
Eszembe jut egy régi történet, amikor lehetőségem lett volna megnyílni, egy ma már banálisnak gondolt részletet elmesélni magamról, a múltamból valakinek, akiről azt gondoltam akkor, hogy fontos nekem.
Emlékszem, mennyit szenvedtem, hány estémet tette tönkre a feszült akarás, hogy végre kimondjak valamit, hogy ne legyen titkom a másik előtt.
De nem ment, hónapok, évek teltek el így.
És volt egy este, amikor tudtam, éreztem, szinte láttam és hallottam ahogyan az a bizonyos ajtó nyikorogva végleg bezárult és elvágta az utat köztünk.
A titkom neki titok maradt.
Szerencsére, hiszen nem ő volt az kinek titkom el kellett, hogy meséljem!
Később jött valaki, akinél már nem is éreztem azt, hogy titkom lenne, természetes volt beszélni arról, amiről régen nem voltam képes.
A lehetőség és én végre találkozott, felkészültem, megérdemeltem, elhittem, hogy nekem jár, képes voltam rá...
Ajtók. Nyílnak és csukódnak...
Némelyiken be kell lépnünk, némelyiken nem.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése