Egyik szemem sír, a másik nevet

Elgondolkodtató levelet kaptam.

Egyrészről örülök, másrészről szomorúsággal tölt el.

Örülök, hiszen a levél írója arról mesél, hogy sikerült elengednie magát a velem folytatott konzultáció során.

Örülök, hiszen ezt tartom a legfontosabbnak egy segítő szakmában. Hogy abban a szituációban, ahol legbelső titkainkat, félelmeinket, kétségeinket fedjük fel a másiknak, önmaga tudjon lenni az ember, hogy minél kevesebb maszkot kelljen viselni az együttlét alatt, hogy végre elvárásoktól mentesen csak úgy legyen...

Sajnos ez nem mindig sikerül. Rajtam is, a segítségkérőn is áll, de egyikünk sem hibás. Néha ez van.


És most jöjjön a levél egy részlete, hogy lásd miért sír az egyik szemem:

"Tudom, nem kéne, de egy kicsit szégyenkezve írom le, hogy a legtöbb, amit a találkozásunkkor kaptam - minden egyéb, hasznos infón túl - az az odafigyelés, az érzés, hogy én is fontos vagyok..." 

Negyvenes éveiben járó nő, anya, feleség, munkatárs a szülei gyermeke.

Szomorúsággal tölt el, hogy senkitől nem kap annyi figyelmet, törődést mint egy idegen segítőtől.
Soha senki sem éreztette vele, hogy ő fontos?
Az édesanyja?
A férje?
Valaki?

Eszembe jut egy Arthur Millertől származó gondolat, ami így szól:

"Azt hiszem, hogy végül az embernek muszáj az életét a karjába vennie...”

Kívánom, hogy a hölgynek sikerüljön elfogadnia, megszeretnie, törődéssel kényeztetnie önmagát.